Képzeljük el, hogy hirtelen felriadunk egy különös sercegő hangra. Kinyitjuk a szemünket, a szabad ég alatt vagyunk. Feltűnik, milyen kényelmetlenül fekszünk. A sercegő hang egyre hangosabbá válik. Felülünk. Csak ekkor vesszük észre, hogy nem az ágyunkban vagyunk, ahova lefeküdtünk, hanem egy sínpáron, és egy hatalmas vonat robog felénk. Egyre nagyobb és nagyobb, a fényei betöltik az egész látómezőnket. Valaki megfúj egy kürtöt. A mozdony sikítva fékezni kezd, de teljesen reménytelen, hogy megálljon. Félre akarunk ugrani, de nem megy. Valaki odaláncolta a lábunkat a sínhez. Teljes testünket betölti a tehetetlenség: nem vagyunk ura önmagunknak. Elönt a víz, a pulzusunk az egekben, nem kapunk levegőt, elszédülünk, és iszonyú rettegés kerít hatalmába. Úgy érezzük semmit sem tehetünk azért, hogy megmeneküljünk. Meg fogunk halni. Ez a pánik.

Aki nem élt át hasonlót, az gyakran el sem tudja képzelni, milyen borzasztó élmény ez. Sok formában jelentkezhet, rengetegféle tünettel és változatos egyéni megélésekkel párosulhat. Ráadásul elsőre érthetetlen az egész. A legtöbb pánikroham látszólag hétköznapi, veszélytelen helyzetekben tör az emberre. Munkába menet, egy baráti találkozóra sietve, vezetés közben, vagy akár lefekvés előtt. Mintha nem is lenne előzménye, mintha nem is lenne oka. Sehol egy felénk száguldó vonat, ami elől nem tudunk kitérni. Legalábbis látszólag.

Valójában a pánik mindig egy elfojtott tudati jel megnyilvánulása. Annak jele, hogy zsákutcába jutottunk. Nem látjuk a kiutat egy adott élethelyzetből, legyen az munkahely, párkapcsolat, vagy akár egy barátság. Nem jó irányba megyünk. Ha így érezzük, az szorongással tölt el minket. Ezt a szorongást mindenki a maga módján igyekszik elfojtani. Hiszen „munkába kell menni”, „jóban kell lenni a szülőkkel”, „a régi barátságokat ápolni kell”. Legtöbben nem vagyunk tudatában annak, mennyi mindent fojtunk el. Viszont amit elfojtunk, az nem tűnik el. Amikor eljutunk addig a pontig, hogy már nem tudunk többet elfojtani, jellemzően megjelennek a pánikrohamok. Utána a folyamat öngerjesztővé válik, félni fogunk a pánikrohamoktól, kerülni kezdünk minden olyan helyzetet, amiben újra átélhetjük. Így veszi át az életünk feletti kontrollt.

Az imagináció célja az okok feltárása és megváltoztatása. A legtöbben könnyen fel tudják idézni, mikor tört rájuk az első komolyabb pánikroham. Az egy nehezen felejthető élmény. Az imaginációval felidézzük ezt a képet, és megvizsgáljuk azt az érzelmi állapotot, amely végül a pánikrohamig vezetett minket. A kép visszafejtésével és megváltoztatásával felderítjük a pánikhoz vezető belső jelet. Valójában nem is a pánikkal dolgozunk, hanem azzal a belső paranccsal, ami a pánikhoz vezetett minket. Azzal a sok kell-el, ami az idők során belénk ivódott. A belső jel követésével és a képek megváltoztatásával legtöbb esetben jelentősen csökkenthető, sőt meg is szüntethető a pánik, hiszen az csak tünet. A tünet akkor tűnik el, ha feldolgozzuk a kiváltó okait.

Fontos, hogy mindig képzett szakemberrel dolgozzunk az adott képeken. Semmiképp se próbáljunk magunknak otthon imaginálni! Megfelelő előképzettség és tapasztalat nélkül könnyen félrevihet minket a folyamat. Legjobb esetben teljesen hatástalan lesz, legrosszabb esetben okozhatunk magunknak egy újabb pánikrohamot.
A legfontosabb, hogy ismerjük fel, ha baj van, és kérjük szakember segítségét. Ismerjük fel, ha rossz úton haladunk. A vonat elől ki lehet térni, a minket a sínhez kötő láncok a megfelelő módszerekkel kioldhatók.